Könyv: Véronique Olmi: Tengerpart

A könyv és a film ajánló mostohagyermeke a blognak, pedig mindkét témában elég aktív vagyok, csak épp írni felejtek el róla, illetve nem is mindig vagyok benne biztos, hogy van közönsége. De aztán mindig eszembe jut, hogy ez is ugyanúgy hozzám tartozik, mint mondjuk egy shopaholic videó, vagy egy ajakrúzs teszt, szóval néha elő-előkerül egy ilyen ajánló is, remélem van, aki ezeket is elolvassa. :)

Rukkolán figyeltem fel erre a könyvre, a rövid ismertető után azonnal happoltam is. Nem tudom, miért érzek ellenállhatatlan késztetést a nyomasztó hangulatú könyvek iránt, de újra és újra egy-egy ilyen műnél kötök ki, hiába viselnek meg érzelmileg.

A folytatásért kattintsatok tovább:

A szerzőről:

Amit találtam az írónőről, az francia szöveg volt, ilyen esetekben áldom a webfordítót, bár így se sokat tudok róla elmondani. A francia Veronique 1962-ben született, édesapja politikus volt. Tanulmányait dráma tagozaton végezte el, első regénye pedig 2001-ben jelent meg.

A kezdetek:

"Buszra szálltunk, az utolsó esti buszra szálltunk fel, hogy senki ne lásson meg minket. Mielőtt elindultunk volna a buszpályaudvarra, a gyerekek megvacsoráztak, és amikor a vacsora végén észrevettem, hogy még mennyi lekvár maradt az üvegben, arra gondoltam, milyen szomorú, hogy kárba vész a lekvár, hiszen mindig arra tanítottam a gyerekeket, hogy a pazarlás bűn, és hogy mindig gondoljanak a holnapra is. Azt hiszem, örültek az utazásnak, de egy kicsit aggódtak is miatta, mivel nem szóltam nekik előre, és nem magyaráztam el azt sem, hogy miért kell elutaznunk. Bekészítettem a csomagba a gyerekek dzsekijét, a tengerparton gyakran esik - ja igen, annyit mégiscsak elmondtam, hogy megláthatják a tengert."

A történet:

Egy egyedülálló édesanya elutazik két kisfiával a tengerpartra. Amilyen egyszerű történetnek hangzik, olyannyira nem az, hiszen az anya súlyos depresszióval küzd, a nagyobbik fiú érzelmileg emiatt jóval érettebb a koránál, a kisebbik pedig folyamatosan szorong, mindketten érzik, mennyire instabil anyjuk állapota. A szociális munkások gyakori vendégek náluk, a család anyagi körülményei jónak nem igen nevezhetőek. Mind a 132 oldalon keresztül egyre csak nyomasztóbbá válik a hangulat, érezni lehet, hogy valami katasztrófa közelít. Semmiképpen nem szeretnék spoilerezni, épp ezért nem is árulok el többet.

Kedvenc idézet:

"Vajon hol sírnak az emberek? - ez az a kérdés, amelyet gyakran felteszek magamnak, furcsa, hogy az utcán soha nem látni sírdogáló embereket. Sokan telefonálnak, de síró emberrel sokkal ritkábban találkozom, pedig talán kevésbé utálnánk egymást, ha többször látnánk másokat sírni."

Vélemény:

Nagyon érdekes élmény volt az anya vízióit olvasni, a pánikrohamok, a mélypontok megélése mind életszagú. A gyerekek szemszögére, főleg a nagyobb fiúéra nagyon kíváncsi lettem volna, mindent az anya mesél el, pedig érdekelne, milyen lehet egy ilyen anya mellett élni. Tetszett ez a könyv, de hangos sóhaj szakadt fel belőlem, mikor a végére értem, megkönnyebbültem, hogy nem érzem már azt a fullasztó érzést. A végkifejlet már a kezdetekkor ott lebegett a levegőben, mégis mélyen érintett.

Értékelés:

10 / 8 Nem passzolom tovább a könyvet, a polcomon van a helye, viszont nem akarom újraolvasni sem, inkább útmutatóként van ott, hogy tudjam, mindig lehet lejjebb.