Sok idő kellett, mire végigértem ezen a könyvön. Na persze nem azért, mert rossz, sőt. Belekezdtem, első körben az 58. oldalig jutottam és mikor elolvastam ezeket a sorokat:
"De mint egy elátkozott kályhához, úgy tértem vissza újból és újból az apámhoz, kuncsorogva elismeréséért. Ám benne annyi melegség sem volt irántam, mint egy hamvadó cigarettavégben, Karády Katalinnal szólva."
elöntött a felismerés, hogy te jóisten, mintha én vetettem volna papírra. Biztos vagyok benne, hogy az emberek 95%-a olyan gyermekkori sebeket hordoz magában, amik hatással vannak az egész életükre. Ebből sajnos én sem maradhattam ki. Kellett majdnem egy hónap, mire összeszedtem a bátorságomat és újra nekiveselkedtem a könyvnek, ezt a szakaszt elég jól bírtam és eljutottam a 202.-ig oldalig:
"A gyerekkor különben sem azért van, hogy felhőtlen legyen. Arra való, hogy legyen mit feldolgozni ráérő felnőtt időnkben. Már ha megérjük."
Újabb szünet, ezúttal 3 hét kellett a regenerálódásra. Olyan volt az olvasási folyamat, mint valami terápia, csak itt senki nem paskolta meg a vállamat azzal, hogy jól haladunk, a nehezén már túl vagyunk, vagy nyomott zsebkendőt a kezembe. Nem tudom, bőgtem-e ennyit egy könyvön eddig. Pedig alapvetően nagyon szórakoztató az írónő stílusa, nekem legalábbis bejön, vicces, kicsit fanyar, kicsit (vagy inkább nagyon is) lelkizős, csajos (de nem túlságosan), tetszenek a gondolatai, a szócsavarjai, a hozzáállása. Viszont sosem szembesültem még ennyire azzal, hogy bizonyos problémák mennyire érinthetnek másokat is. Nem csak az apa-lánya viszonyban kaptam tükröt magam elé, hanem a kapcsolatokhoz való hozzáállásomban is. Félek, sőt olykor rettegek a kapcsolattól, a kötődéstől, az elkötelezettségtől. Úgy érzem, nem hazudok, ha azt mondom, szeretek szingli lenni, mert számtalan előnye van, viszont azt is be kell vallanom, hogy néha engem is megvisel a magány. Viszont még ezekben a gyenge percekben sem megyek bele kapcsolatba, pedig lehetőségem lett volna már rá. De kezd túl személyes lenni a bejegyzés, sajnálom, de egyszerűen nem tudok objektív lenni.
Az Állítsátok meg Terézanyut!-hoz eddig csak tv képernyőn volt szerencsém, de szeretném elolvasni azt is, nekem nagyon bejön Rácz Zsuzsa stílusa. A sztoriból nem szívesen árulok el semmit, ha egy kis könnyednek szánt, mégis itt-ott lélektani mélységű gondolatokkal tarkított olvasmányt kerestek, bátran ajánlom ezt a könyvet. Persze megvádolhatnak azzal, hogy nem vagyok pártatlan, ez a könyv nagy részben az én gondolataimról és érzéseimről is szól, így nem csoda, hogy ennyire a szívemhez nőtt. Én ennek a hatására kezdtem el kiírni magamból bizonyos emlékeket, feldolgozni érzéseket, becsukni és kinyitni kapukat és talán a remény aprócska magját is elültettem valahol odabent mélyen, hátha kinő egyszer. :)
10/10