Beszélgessünk! #3: A kövérségről 1.

Több mint két éve volt az utolsó ilyen típusú bejegyzés a blogon, pedig nagy lelkesedéssel vágtam bele a sorozatba. Szeretnék bele újra életet lehelni, vannak olyan témák, amikről szívesen írnék Nektek. Persze nem gondolom, hogy jó lennék ebben, illetve eszembe se jutott a posztokat cikként aposztrofálni, de remélem lesz köztetek olyan, aki szívesen olvassa ezeket is, és abban is bízom, hogy egyfajta interaktív kommentelés is elkezdődik. :)

Miért akarok írni a kövérségről? Azért, mert a blog kezdete óta tudjátok / tudhatjátok, hogy kövér vagyok. Nem, nem bújok telt, gömbölyded, molett vagy duci címkék mögé, én kövér vagyok és nem akarok emiatt szégyenemben a négy fal között vegetálni.

Most akkor a kövérséget fogom fetisizálni? Nem. Szerintem a legfontosabb, hogy mindenki úgy találja meg magában a szerethető lényt, ahogy van, kövéren, vékonyan, fiatalon, idősen, mozgáskorlátozottan... Mert mindenki szép és szerethető és pont.

Jön a Fogadd el magad! maszlag? Nem teljesen. Biztos sokan tudjátok, teszek azért, hogy leadjak a súlyomból. Direkt nem a lefogyjak kifejezést használtam, mert én egyszerűen nem látom magam átlagos testalkattal. Tudom, ez sokaknál kiveri a biztosítékot, de nincs olyan elképzelésem, hogy addig edzek, amíg vékony nem leszek. Egészségesebb? Igen! Fittebb? Igen! Feszesebb? Igen! Mozgékonyabb? Igen! De mindezt megvalósíthatom olyan alakkal is, ami a fejemben álomalakként jelenik meg. A Body Positive mozgalmat teljes mértékben támogatom, az mindegy, hogy ezt kövérebben vagy kevésbé kövéren teszem.

Nem tudom még, hány rész születik meg ebben a témában, most elsősorban a saját kövérségemről szeretnék írni. Megosztok Veletek elég személyes dolgokat is, bízom benne, hogy értékelitek az őszinteségemet. :)

A folytatásért kattintsatok tovább:

Olvass tovább:

Beszélgessünk! # 2: Ha elmúlt a szerelem, menjünk vagy maradjunk?

Elég régóta nem volt tartós párkapcsolatom, mégis ezt a témát választottam, még pedig azért, mert engem is érintett a kérdés régebben. Egy pár sorban leírom a saját tapasztalataimat először: 16 éves voltam, amikor nagyon megtetszett egy fiú, hamarosan kiderült, hogy viszonozza is az érzéseimet, ő lett az első barátom. Minden nagyon szép volt, bár visszagondolva nem vagyok teljesen biztos benne, hogy szerelmes voltam, de azért valamilyen köd mégiscsak elhomályosított mindent körülöttem. Mindez tartott fél évig. Aztán megváltoztak az érzéseim, egyre több olyan tulajdonságára figyeltem fel szegény fiúnak, ami nem tetszett, aztán ezek elkezdtek idegesítővé válni, de mivel szerettek és megbecsültek ebben a kapcsolatban, magamnak sem akaródzott bevallani, hányadán is állok. Így megharagudtam magamra, de mivel könnyebb mást okolni a saját hibáinkért, ezt a haragot kivetítettem a barátomra. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy veszekedtem vele, mert semmi ilyesmiről nem volt szó, egyszerűen magamban nyeltem és nyeltem ezeket az érzéseket és a sérelmeket, amiket ő tudtán kívül követett el. Nagyjából 1,5 év telt el így, mire beláttam, hogy nincs értelme ezt tovább folytatni és ki mertem lépni a kapcsolatból. Hozzátenném, hogy ez a fiú egy nagyon aranyos, kedves, odaadó ember, és tulajdonképpen sajnálom, amiért nem beszéltem meg vele a kétségeimet, de a saját felelősségemet csak utólag láttam be, miután elkezdtem gyakorolni azt a valamit, amit önismeretnek neveznek. A saját bőrömön tapasztaltam, mik azok az indokok, amik a maradásra késztethetnek minket, ezért is gondoltam, hogy összeszedem őket.

A folytatásért kattintsatok tovább:

Olvass tovább:

Beszélgessünk! # 1: Önértékelés, önbecsülés

Régóta fontolgatom ezt a bejegyzést, ennek több oka is van. Mielőtt belekezdek a sorozat legelső témájába, muszáj pár dolgot tisztáznom. Először is, nem akarok senkinek megmondani semmit, tudom, hogy írtak már mások is hasonló témában és nem hiszem, hogy ezzel a poszttal világot váltok meg, vagy túl sok újat mondanék. Már eleve az is meglepett, hogy többen kértétek emailben is a tanácsomat és hogy adtok a véleményemre. Szóval nem kell véresen komolyan venni ezeket a sorokat, a saját gondolataimat írom csak le.

Hogy a témát is felvezessem:

Mindenkinek alanyi jogon jár az önbecsülés, az önértékelést pedig az anyatejjel kéne magunkba szívnunk. Ez sajnos nagyon sok esetben, főleg a nők körében mélyen az átlagos, egészséges szint alatt van. Szerintem az okot és a miérteket a környezetünkben kell keresnünk. Egy olyan média által uralt világban, ahol photoshoppal tökéletesítik az összes reklám és hirdetés összes modelljét, lehetetlen megfelelni a kor elvárásainak, a saját apró hibáink pedig óriásivá nőnek a szemünkben. Szerintem a legnagyobb probléma abban rejlik, hogy nem önmagunkhoz viszonyítva igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni az adottságainkból, hanem elhisszük, hogy nekünk is úgy kellene kinéznünk, mint a reklámok szereplőinek, akik nem öregszenek, nincs és nem is volt soha pattanásuk, nem léteznek pórusaik, az alakjuk pedig csak a hibátlan jelzővel illethető. Nos, azt tudom tanácsolni, hogy menjetek ki az utcára és nézzetek körbe. Mit fogtok látni? Tökéletlenséget mindenhol, plusz kg-ok, elálló fülek, görbe orrok, túl rövid lábak stb. formájában.

Azt, hogy kellően értékeljük önmagunkat, lehet tanulni. Én se voltam mindig békében önmagammal, és velem is megesik, hogy rossz napom van, elegem van mindenből és nem sikerül meglátnom a jót semmiben, mindenki kelhet bal lábbal, a lényeg, hogy ne legyen minden napos saját magunk ócsárlása.

Gyakran lehet azt hallani / olvasni, hogy egy igazi nő legnagyobb fegyvere a kisugárzása, ami az önbizalmából fakad. Az önbizalom és az önértékelés nem egy és ugyanaz, mégis kéz a kézben járnak: önértékelés az, amikor tudom magamról, hogy igenis értékes és tisztelhető ember vagyok, ezért megbecsülöm saját magamat, az önbizalom pedig az, amikor ezt a külvilág előtt is felvállaljuk és sugározzuk. Szóval a valódi jónőséghez mindent saját magunkban kell elkezdeni.

A folytatásért kattintsatok tovább:

Olvass tovább: