Keress rá:

Páginas

Beszélgessünk! # 2: Ha elmúlt a szerelem, menjünk vagy maradjunk?

Elég régóta nem volt tartós párkapcsolatom, mégis ezt a témát választottam, még pedig azért, mert engem is érintett a kérdés régebben. Egy pár sorban leírom a saját tapasztalataimat először: 16 éves voltam, amikor nagyon megtetszett egy fiú, hamarosan kiderült, hogy viszonozza is az érzéseimet, ő lett az első barátom. Minden nagyon szép volt, bár visszagondolva nem vagyok teljesen biztos benne, hogy szerelmes voltam, de azért valamilyen köd mégiscsak elhomályosított mindent körülöttem. Mindez tartott fél évig. Aztán megváltoztak az érzéseim, egyre több olyan tulajdonságára figyeltem fel szegény fiúnak, ami nem tetszett, aztán ezek elkezdtek idegesítővé válni, de mivel szerettek és megbecsültek ebben a kapcsolatban, magamnak sem akaródzott bevallani, hányadán is állok. Így megharagudtam magamra, de mivel könnyebb mást okolni a saját hibáinkért, ezt a haragot kivetítettem a barátomra. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy veszekedtem vele, mert semmi ilyesmiről nem volt szó, egyszerűen magamban nyeltem és nyeltem ezeket az érzéseket és a sérelmeket, amiket ő tudtán kívül követett el. Nagyjából 1,5 év telt el így, mire beláttam, hogy nincs értelme ezt tovább folytatni és ki mertem lépni a kapcsolatból. Hozzátenném, hogy ez a fiú egy nagyon aranyos, kedves, odaadó ember, és tulajdonképpen sajnálom, amiért nem beszéltem meg vele a kétségeimet, de a saját felelősségemet csak utólag láttam be, miután elkezdtem gyakorolni azt a valamit, amit önismeretnek neveznek. A saját bőrömön tapasztaltam, mik azok az indokok, amik a maradásra késztethetnek minket, ezért is gondoltam, hogy összeszedem őket.

A folytatásért kattintsatok tovább:


1. Félek.

Lehet félni a magánytól, a megszokott élethelyzet, társ, szokások elvesztésétől, attól, hogy vajon találunk-e x időn belül valaki mást, arról nem is beszélve, hogy előfordul, azután jövünk rá, hogy boldogtalanok vagyunk, miután összeköltöztünk, oltár elé álltunk, gyerekeket vállaltunk. Ilyenkor csak tovább bővül a lista esetleg olyan kérdésekkel, félelmekkel, hogy hová tudnék költözni szakítás után, miből tartom fent önmagam (főleg, ha a partnerünk a főkereső), vállaljam-e a megbélyegzését egy válásnak, mi lesz a gyerekekkel?

Minden szakítás után szükség van időre ahhoz, hogy felszámoljuk a veszteségeinket, még akkor is, ha mi léptünk ki a kapcsolatból. Ezt a folyamatot pedig csak mi járhatjuk végig, egyedül. Szóval a magány nem kiküszöbölhető, viszont nem is olyan félelmetes, mint sokan gondolják. Igyekezzünk meglátni a jó oldalát is: van időnk saját magunkra, a hobbijainkra, új élmények várnak ránk, tanulhatunk, szórakozhatunk, ismerkedhetünk. Persze vannak nehezebb napok és éjszakák, amikor mondjuk hiányzik az egyenletes szuszogás az ágy másik oldaláról, de el kell engednünk a megszokásokat, hogy újakat teremthessünk, vagy fogadhassunk be helyettük.

Ha attól félünk, mi lesz velünk a társunk nélkül, érdemes elgondolkoznunk azon, mi az konkrétan, ami hiányozni fog. Ha ezek között nem szerepel egy olyan indok sem, ami nem önzőségből fakad, akkor nem is maga az ember fog hiányozni, hanem az, ahogy kielégítette valamilyen szükségletünket. Például: hiányozni fog, ahogy rám nézett. Miért, hogy is nézett rám? Látszott a tekintetében, hogy szépnek talál és szeret. Azaz mivel mi nem vagyunk biztosak önmagunkban, ezért szükségünk volt az ő visszacsatolására, tehát a saját, önző érdekeink miatt fog hiányozni ez a tekintet.

Anno bennem is felmerült a kérdés, vajon kelleni fogok-e még valakinek? Ma ezen már csak mosolygok, de élénken él bennem, hogy bizony komoly dilemmát okozott ez a kérdés. Ez az indok szimplán a nem megfelelő önértékelésből fakad, ahogy az előző partnerünket megismertük, úgy lesz rá alkalom és lehetőség, hogy egymásra találjunk a következővel is. Fontos viszont, hogy ne kezdjünk el kétségbeesetten vadászni, mert nem az a megoldás, úgyis akkor találkozunk az igazival (vagy akit annak vélünk), amikor készen állunk rá.

Az összeköltözés, házasság és a gyerekek témaköre engem ugyan nem érint még, viszont a családomban már láttam és tapasztaltam ilyet is. Ha valaki nagyon menni akar, úgyis megtalálja a szabadulás kapuját, ha nincs más lehetőség, albérletbe költözik, ha eddig nem tette, akkor dolgozni kezd, vagy túlórát vállal, hogy finanszírozni tudja a saját kiadásait. Sosem értettem, ha azt hallottam valakitől, hogy a gyerek(ek) miatt maradnak együtt. A szüleim válása előtt már 5-6 évvel éreztem, hogy valami van a levegőben, és ez csak még jobban frusztrált, mintha tudtam volna az igazságot. Persze én mindezt már félig felnőtt fejjel éltem meg, de ha mindkét fél kellően intelligens ahhoz, hogy felfogja, a saját sérelmeiket igenis félre kell tenni a gyerek érdekében, akkor kulturáltan is el lehet válni. Attól, hogy a gyerek kicsi, még nem hülye, meg lehet találni azt a kommunikációs csatornát, amin keresztül ő is megérti és felfogja a történéseket.


2. Minden kapcsolatnak vannak nehezebb időszakai.

Ez teljesen igaz is, de nem mindegy, hogy van egy konfliktus a két fél között, amit sikerül megbeszélniük és megoldaniuk, vagy mindketten csak kínszenvedve várják, hogy legyen már vége ennek a rémálomnak. Egy kapcsolatért dolgozni kell, alkalmazkodnunk kell a partnerünkhöz, észrevenni a fásultság, az elhidegülés első jeleit és tenni ellene. Sokan, köztük én is, ott követtem el a hibát, hogy bár megtehettem volna, nem mondtam el, mi bánt, inkább magamban tartottam, pedig egy kapcsolat mindig két emberen múlik. A rosszabb stádiumokban is az a fontos, hogy bizalommal tudjunk fordulni a másikhoz, a megfelelő kommunikáció az egyik alappillére minden kapcsolatnak.

3. Mások is így élnek.

Ha a másik boldogtalan, akkor az felment engem az alól, amiért én is az vagyok és nem teszek ellene semmit? Nem, persze hogy nem. Lehet, hogy az ismerőseitek többsége is különböző indokok és félelmek miatt nem jutott még el a beismerésig, de nem kell mindenkinek ugyanazt a hibát elkövetnie. Nem szégyen vágyni a boldogságra, pláne nem az tenni is érte. Ne mentsük fel magunkat mások rossz döntéseivel.

4. Családi, kulturális elvárások.

Ezzel is volt szerencsém találkozni, bár soha senki nem sulykolta belém, mégis úgy éreztem, azt várják tőlem, én is házasodjak fiatalon és mielőbb alapítsak családot, hiszen az anyukám 17 évesen ment férjhez, az én koromban már két gyereke volt. Ma már persze nincsenek olyan elvárások, mint egy-két generációval ezelőtt, ha egy lány még 25 éves korában nem -né, akkor jobb esetben nem kezdik el vénkisasszonyként emlegetni. Viszont ez sem igaz mindenhol, legalábbis vidéken nehezebben felejtik el ezeket a sztereotípiákat. A nagymamám szokta nekem szegezni időnként az általam felettébb kedvelt 'Mikor lesz már új udvarlód?' kérdést. Itt érintünk egy olyan témát is, ami egy legközelebbi Beszélgessünk! poszt tárgykörét adja: Miért létezik még mindig az az elgondolás, miszerint egy nő csak akkor élhet teljes értékű életet, ha kapcsolatban él? Az egyik legutálatosabb dolog, mikor valaki csak 'az asszony'-ként aposztrofálja a kapcsolat női tagját, de ebbe most nem mennék mélyebben bele.

Tudom, bátorság kell ahhoz, hogy kilépjünk abból a mintából, amit a környezetünk elvár tőlünk, de senki kedvéért nem szabad feladnunk a saját vágyainkat. Nem másnak kell abban a kapcsolatban élni, amiben boldogtalanok vagyunk, hanem nekünk, ezt sosem szabad elfelejteni.

5. Megszokás, kényelem, megalkuvás.

A mindennapi mókuskerékben könnyű egyszer csak azon kapni magunkat, hogy hoppá, ma este is itthon tv-zünk mackóalsóban, azon kívül, hogy mindenki elpanaszolta, milyen nehéz napja volt, csak akkor szólunk a másikhoz, mikor a távirányító holléte felől érdeklődünk, arról már nem is beszélve, hogy az ágy jó ideje csak alvásra van használva. Nehéz beismerni, hogy már csak azért vagyunk együtt valakivel, mert jobb vele lenni, mint egyedül. Talán már fel se merül az igény arra, hogy lehetne ezt másképpen is csinálni, vagy milyen jó volt, mikor a harmadik randin órákig beszélgettünk a világ dolgairól, de ebből a vegetálásból előbb-utóbb elege lesz valakinek. Szerencsére, hiszen nem azért élünk, hogy saját magunk gátoljuk meg a boldogságunkat azzal, hogy olyan ember mellett tartunk ki, akivel már csak a közös szenvedés köt össze.


Tudni kell különbséget tenni az alkalmazkodás és a megalkuvás között, mert nagyon nem mindegy, hogy alkalmazkodom ahhoz, hogy a társam gyakran túlórázik, vagy megalkuszom azzal, hogy emiatt már esetleg engem szorít háttérbe. Egy kapcsolatban szükség van kompromisszumokra, alkalmazkodnunk kell bizonyos mértékben, viszont a megalkuvás azt jelenti, hogy olyan helyzetet fogadtunk el, amiben nem érezzük jól magunkat, már pedig nem szabad magunkra erőltetni semmit sem, ami boldogtalanná tesz minket.

6. Kapcsolat- és társfüggőség.

Szerintem biztos szinte mindenki ismeri azt a kifejezést, hogy kapcsolatfüggőség. Elég felkapott szó ez manapság, tulajdonképpen arra a személyre szokták használni, akinek "szüksége" van arra, hogy tartozzon valakihez. Mivel társas lények vagyunk, ez egyáltalán nem meglepő, sőt, mondhatni természetes, viszont van az a határ, amit átlépve már a saját személyiségünket, vágyainkat, érzéseinket is alárendeljük ennek. Nem szeretek általánosítani, és nincs semmiféle statisztika a kezemben a témához kapcsolódóan, mégis az ismerősi köröm alapján úgy gondolom, ez a függőség nőknél gyakrabban előfordul. Ha észrevettük, hogy már nem olyan a kapcsolatunk, mint régen, hajlamosak vagyunk mégis maradni, mert úgy érezzük, szükségünk van valakire, aki mellettünk van. Ez nem csak egyszerűen félelem az egyedülléttől, hanem görcsös kapaszkodás akárkibe, hogy nehogy egyedül legyünk. Ez nem csak kapcsolat közben alakulhat ki, sőt, gyakoribb az a fajtája, mikor valaki fejest ugrik olyan kapcsolatba is, amiről tudja, hogy nem működőképes, de egyszerűen úgy érzi, egyedül semmire nem képes, az ő boldogságához szükség van ahhoz, hogy társa legyen, mert ha éppen nincs, óriási űrt érez magában. Ez az üresség lehet hogy ideiglenesen kitölthető akárkivel, de ebben az esetben is az a legfontosabb, hogy önmagunkkal legyünk őszinték, jöjjünk rá, miért nem tartjuk életképesnek magunkat egyedülállóként, mert ezt a hiányérzetet előbb-utóbb nem fogjuk tudni kielégíteni mindenféle pótlékkal.

Voltatok már olyan helyzetben, amikor döntenetek kellett, hogy véget vessetek-e az adott kapcsolatnak? Milyen pro és kontra érvek fogalmazódtak meg bennetek?

21 hozzászólás:

Babus

Nekem a legnehezebb véget vetni egy 2 éves kapcsolatnak volt, akivel együtt is laktunk. De egyszerűen úgy éreztem, hogy nem maradhatok benne egy olyan kapcsolatban, ahol már nem vagyok szerelmes/boldog, akkor sem ha terveink voltak, nem tudom lesz e még valakivel olyan kapcsolatom stb. Annyi ilyet látok akik megszokásból, egyedülléttől való félelem miatt stb benne maradnak egy rossz kapcsolatban.

Amúgy régebben eléggé kapcsolatfüggő voltam, ami nem jó és szerencsére "kinőttem" már.

Gabbancs

Annyira igaz minden egyes szó! Márciusban szakítottam az előző barátommal, és borzasztó szenvedés volt. Megvolt rá az okom, ez volt a helyes döntés stb, mégis hónapokig rágódtam, és már előre depresszióba estem, hogy mi lesz nélküle. Miután végre kimondtam, hetekig borzasztóan éreztem magam... Azóta teljesen jól vagyok, nem vágyok új kapcsolatra, kifejezetten élvezem az egyedüllétet.

És utálom a társadalmi elvárásokat. Inkább vagyok egyedülálló, rengeteg baráttal és mozgalmas élettel, mint egy rossz kapcsolatban. Persze a legtöbben nem így gondolják, ezért fekete bárány vagyok. De boldog!

Anna

Nekem az első komolyabb kapcsolatom egy több mint két évig tartó "se veled se nélküled" gyötrődés volt. Szerettük egymást, de egészen másak voltak a céljaink, a világnézetünk, stb. Szabadulni is szerettem volna belőle, de attól is féltem hogy mi lesz ha vége lesz. Meg tudtam hogy úgyis visszamennék hozzá, ezért inkább belementem egy olyan kapcsolatba ami inkább csak figyelemelterelés volt. Akkoriban jobb volt a langyos vízben tapicskolni hogy úgy fogalmazzak. A mostani barátomat tavaly nyár elején ismertem meg és szó szerint szerelem első látásra volt mindkettőnk részéről. Megláttuk egymást és csak néztünk mint két idióta. Én két nap múlva szakítottam a barátommal, és egy héttel később már együtt voltunk. Nem mondom hogy könnyű, mert voltak nehéz pillanatok, de kitartottunk egymás mellett és ő olyannak szeret amilyen vagyok, és fordítva. Most már több mint egy éve együtt vagyunk. :)

Melantha

Hajj...egy kapcsolatfüggő jelen... két évem ment el egy olyan srácra,akivel az első pillanat előtt tudtuk mindketten,hogy nem illünk össze különösebben. De hát na. előtte egy 4 éves kapcsolatból léptem ki, és pocsék évem volt, és...mittudomén.jó ötletnek tűnt. Most már fél éve egyedül vagyok, tanultam a dologból, és egyedül még mindig rossz, de azt hiszem, közben fejlődtem és felnőttem. Szóval, barna herceg Mustanggal várlak.:D

mrs__kovacs

Szerencsére nem volt még olyan, hogy huzamosabb ideig egy számomra rossz kapcsolatban legyek, szerintem nem is bírnám sokáig elviselni, mindig is úgy voltam, hogy inkább egyedül, mint valakivel, akit nem szeretek. Egyébként minden általad leírt mondattal egyetértek, a gyerek(ek)re nem érdemes fogni, inkább nőjön fel elvált szülőkkel, mint szar családban, illetve hiába akarja az egyik jó irányba terelni újra a kapcsolatot, ha a másik már nem akarja, felesleges... :S

Anna

Picit fogalomzavarban szenvedünk? :D

http://www.webbeteg.hu/cikkek/psziches/5317/kapcsolatfuggoseg

Tisztázni kéne a fogalmakat mielőtt dobálózunk vele...

Lily

Én is küzdöttem hasonlóval, élettársi kapcsolatban éltem 2 és fél évig, fél év kellett, hogy beismerjem,hogy ez tarthatatlan, és ki is merjek lépni belőle,de nem bántam meg. ügyesen tálaltad a témát :)

citromhab

Babus - Csak gratulálni tudok hozzá, hogy már túl vagy azon az időszakon. :) Az a fontos, hogy nem vállaltál be többet, hanem ki mertél állni amellett, hogy neked ez így nem jó, sokan ezt nem vállalják fel és inkább isszák a levét később.

Gabbancs - akkor mi fekete bárányok vagyunk. ;)

Moon Angel - Na egy ilyen szerelem első látásra kapcsolatnak én is örülnék. :) A második kommentedre reagálva: rágugliztam, és elsőként azt a linket dobta ki, amit te is mutattál, viszont rögtön a második ez volt: http://www.bien.hu/a-kapcsolatfuggoseg-okai-es-jelei,szex-szerelem,parkapcsolat,113126 Sosem állítottam, hogy szakértőként írok bármiről is, most is a saját és a környezetem élményeiből merítettem. Szerintem kiegyezhetnénk abban, hogy a kapcsolatfüggőségnek is van több fajtája. :)

Melantha - remélem mihamarabb rád dudál. :D

CRaPTRaSH - Szerencséd van, hogy sosem alkudtál meg rossz kapcsolattal, erős személyiség kell ehhez. :)

Lily - egy pszichológus hallgatótól ennek a kommentnek különösen örülök. :)

Gigi.

tanulságos cikk volt.
bár az én kapcsolatomon semmi sem segített. tavaly szeptemberben szakítottam 3ésfélév után barátommal, neki is és nekem is ez volt a leghosszabb kapcsolatom. már tavasszal tudtam, hogy ez igy nem sokáig fog menni, fiatalok voltunk és bolondok mikor összejöttünk, ahogy szokás mondani.:) de semmit sem változtatnék a dolgon. viszont a szakítás után baromi erösnek lenni, nekem a magány volt a legnehezebb amit elsönek irtál, attol tartottam, de tuléltem, és most már van egy uj kapcsolatom január ota. :) minden sorstársnak egy hatalmas adag energiát és magabiztosságot kívánok, hogy legyen mersze otthagyni egy rossz kapcsolatot, mert csak jobb jöhet!:)

Anna

Igen, bizonyára vannak olyanok is akik a magánytól való félelem okán vannak együtt a párjukkal, akivel igazából nem is boldogok, stb.
Csak nem szeretem az ilyen általánosítást.
Az én esetemben sem úgy kell elképzelni hogy szakítottam az első komolyabb barátommal és két nap múlva már a másikkal voltam. Hosszú ideje külön voltunk már, csak tudtam hogy sosem szakadok el tőle teljesen amíg azt látja hogy van remény. Utána az a kapcsolat amiben voltam egy átlagos kapcsolat volt. Nem volt nagy szerelem, meg tudtam hogy nem ő az igazi, de ha kifejezetten boldogtalan lettem volna akkor nem maradok vele annyi ideig. Az utolsó 2-3 hónapban már sokszor fontolgattam a szakítást, de éppen akkor komoly problémák voltak a családjában és nem akartam magára hagyni a bajban. Utána megismertem a mostani barátomat és elmondtam neki hogy megismertem valakit, ő is tudja hogy ez már nem működik, és igazából már nincs jövője a kapcsolatunknak. Ő nehezen nyugodott bele, rá tényleg lehet azt mondani hogy kapcsolatfüggő, mert mindenben rám támaszkodott és akkor is velem maradt volna ha már rég nem boldog csak hogy legyen valakije.
Tavasszal, amikor nagyon stresszes időszakunk volt a suli, államvizsga, stb miatt akkor a mostani barátommal is külön voltunk 3 hetet, de az csak azért volt hogy a stressz miatt ne veszekedjünk és ne legyen rajtunk nyomás. Minden nap beszéltünk, csak szükség volt mindkettőnknek arra az időre, hogy saját magunkra koncentráljunk. Támogattuk egymást ezalatt is, de kellett ez a picit szünet. Egy kapcsolatfüggő erre nem lenne képes. Amikor megoldódott minden, lecsengett a stresszes időszak akkor újra kezdtük tiszta lappal, boldogabban és felszabadultabban. :)

citromhab

Moon Angel - Szerintem nem általánosítottam, csupán azt írtam, hogy a környezetemet megfigyelve úgy gondolom, több nő lesz kapcsolatfüggő, mint férfi. A te profiloddal amúgy szokott más is kommentelni? Mert ez a három megjegyzés nem akar összeállni most az én fejemben, bár lehet, hogy csak fáradt vagyok. :)

Anna

Nem rád gondoltam, hanem arra aki rávágta hogy jelen van egy kapcsolatfüggő.

Nem szokott más is kommentelni a profilommal, nem értem ezt miért mondod. Próbáltam elmagyarázni a dolgot, elvégre az volna a bejegyzés címe hogy beszélgessünk. Picit kusza lett mert próbáltam rövidre fogni.

De hát úgy tűnik ezek szerint kapcsolatfüggő és már skizofrén is vagyok! :D

citromhab

Dehogy vagy. :D Csak azt nem értettem, hogy nekem szólt-e a megjegyzés, nem tudtam hova tenni, de így már értem. :) Melantha pedig szerintem saját magára gondolt, nem rád. Szép kis félreértés, te félreértetted őt, én téged és végül te is engem. :D

Anna

Nekem eszembe sem jutott volna hogy saját magára gondol, mert abból amit leírt nekem inkább az jött le hogy keresi az igazit. De hát mindenki keresi, nem? :) Csak van akinek sok békát meg kell csókolni mire jön a herceg, meg van hogy a végén a hercegről is kiderül hogy béka... :D

Névtelen

Hm... Igazából a kommentekből nekem úgy jön át, hogy mindenki "csak" szakított a másikkal, azt még véletlenül sem láttam sehol, hogy a srác mondta, hogy legyen vége, vagy azt, hogy közös megeggyezés alapján történt.

Megmondom őszintén engem baromira zavar az, hogy ennyire önsajnálatba merültök és elfogadja legtöbbetek azt, hogy "szinglinek lenni kúl".

Nem az. De le lehet hurrogni egészen nyugodtan. A "szingli-s cimbik" egész addig mardnak melleted, amíg valamelyikőtök nem talál maga mellé egy társat. Én sokszor voltam már lelkiszemetesláda,(nagyáltalánosságban) de egy kis idő után a kapcsolat utánni nyavajgás átváltott, önigazolásra váró egomán paraszt magatartásba (egész addig vagy fontos, amíg elkíséred ide, vagy oda és megdicséred a haját)

Nem tartom egy követendő normának... Miért nem láttam sehol, hogy beszélni próbáltatok volna a párotokkal az alapvető problémával kapcsolatban, de mi sem ért. Igazából nem éreztem a szimpátia egyetlen szikráját sem és ne haragudjatok meg, de leginkább hisztis libának tűntök ezzel a picsogással.

Mindíg a másikfél a hibás... Komolyan most végig gondoltátok már, hogy:

- Az a szerencsétlen 12 órát dolgozott azért, mert fizetni kell valamiből a "tartalmas" hétvégét
vagy
- Nem azért nem mosta el a tányért, nem porszívózott ki, mosott fel, mert minket akart idegesíteni, hanem pl.:túlhajtotta magát/ rosszkedvű egyéb dolgok miatt
- Nem azért nem akar veled együtt lenni, mert csúnyának tart (egyéb okok)

Még azért hozzátenném, hogy nem pártolni akarok a rossz kapcsolatok mellet, mert ez így abszolút nem igaz, de valamiért anno mégiscsak megkedvelted/szeretted azt az embert, illetve mindenki hibázik és még nektek is vannak idegesítő tulajdonságaitok.

További szép napot!

Kívánatos Elemér

Edit

Telitalálat nálam ez a bejegyzés...

4 éve vagyok együtt a pasimmal, és most elég mélyponton vagyunk, talán a legmegfelelőbb szó az, hogy elfáradt a kapcsolatunk. Voltak hullámvölgyek korábban is, de problémák mindig adódhatnak, de most úgy érzem, hogy egyre inkább távolodunk. Talán én sem teszek bele annyit ebbe a kapcsolatba, talán már Ő sem.

Mivel nekem ez az első komoly párkapcsolatom, nem tudom, hogy mit kellene tennem. Próbáltam beszélni erről, de Ő valahogy nem akar megnyílni... Most már azon az állásponton vagyok, hogy szépen lassan, pontról pontra kellene elengednünk egymást... vagy mégsem?

Ugyanakkor az is bennem van, hogy mondjuk, mi van, ha csak nem akarok szembenézni a problémákkal? Egy házasságban sem lehet csak úgy otthagyni a másikat, a nagyszüleimnek is ment, mi van ha ez a legjobb esélyem a pasiknál?

Mert jó vele sok minden, nála ideálisabb életre szóló társat nehezen tudnék elképzelni, nincs más fél a kapcsolatunkban, csak már hiányzik belőle az újdonság - főleg neki...

dyna

Edithez kapcsolódva nálam is elég aktuális a téma, picit reagálnék is Edit mondataira, a saját véleményem, sztorim, tapasztalataim leírása mellett. ;)
Nekem ugyan a 3. komoly kapcsolatommal történt mindez, de végülis az első olyan pasi, akivel a bő 4,5 év nagy részében együtt is éltem.
Az érzelmi dolgoknál nehezebb terület nincs. Még a legjobb barátaidról sem tudod, h tulajdonképpen hogyan, miként viselkednek otthon, mikor csak ketten vannak. Kinél mi fér bele, kinek mi számít.
Én életemben először érzem "már előre", h ez nem az igazi. Mármint tudom már egy ideje, de igazából úgy vagyok/voltam vele, h vannak bizonyos kompromisszumok, amiket meg kell kötni azért, h boldoguljunk együtt. Hogy létezzen a mi. Persze ez csak akkor van így, ha mind a két fél részéről érezhető az igyekvés, a tenni akarás. Amikor a másik ugyan érzékeli a problémát, de nem akar tenni érte, mert szerinte ez tőle független, ő pont ugyanilyen volt évekkel ezelőtt is, akkor egy idő után már a társfüggőbb nőnek is jő a felismerés, h nem jó egyedül sodródni az árral. Valami hasonlót érzek én is most, persze olykor vannak időszakok, h a naív énem megnyugszik, mégis pompás ember van mellettem, hiszen csak 1-2-3 hibája van, az alap értékeink megegyeznek. Aztán persze ő a felismerés, h egy nőnek 25 felett nem árt, ha céljai is vannak. Mármint a pasik lazák, mert az ő biológiai órájuk kurvára nem ketyeg, ráérnek 40 évesen gyereket csinálni, max. nem élik meg a gimis ballagását, illetve nagyon azzal se törődnek, h a szüleiket nagyszülővé tegyék. Én egy picit ez utóbbit is sajnálom, h szinte már kimarad egy generáció.
Persze én se ezen pörgök évek óta, igazából a mumus/bűvös 30-as közelgése végett kezdtem el picit sűrűbben agyalni a saját életemen. azon, h ha ésszel nagyrészt tudom, h nem közös az utunk, akkor lépni kell. Még akkor is, ha nekem például baromira nem megy az elengedés című hadművelet, én sajnos ebben a személyiség jellemzőben gyengélkedek. És egy szakításhoz bizony ez kell.
De miért és mikor kell nekünk kimondani végül?!
Mert a szakítás fáj hetekig-max. hónapokig (nemrég mondta egy barátnőm, h általában annyi hétig szar érzés, ahány hónapig tartott, nah ezzel nem értek egyet, mert mindannyian anynira mások vagyunk, én is "gyászoltam" más 3/4 éves kapcsolatot dupla annyi ideig, de pl. az előző 3,5 éves lángolás (aminél nagyobbat én már valószínű nem fogok érezni, de ez megint más kérdés) után meleg váltásban jött a mostani. De az biztos, h ha már nap, mint nap azon kattogunk, h ez így nem oké, és nem vagyunk boldogok, lépni kell. MAGUNKÉRT!

Bizonyos szintig igenis szembe kell nézni a problémákkal, de már csak róluk szól a kapcsolat, akkor én sem látom értelmét. Régen azért "könnyebb" volt, ezért nem értek 100%-osan egyet Edittel. Hiába csak egy papír a házasság, de régen ha ez megköttetett a nők általában rövid idő belül gyereket szültek és így vagy úgy, de benne maradtak a kapcsolatukban.

dyna

folyt.: A környezetemben 3-4 olyan szülőpárost tudok mondani, akik tényleg boldogok és ez nagyon rosszul hangzik, főleg annak fényében, h együtt vannak még vagy 10-15-en. Én úgy gondolom, h a gyerekek (az én barátaim) is kevésbé lennének ilyen-olyan téren "sérültek", ha a szüleik nem egymást nyúzták volna, hanem szépen-csendben elválnak és igyekeznek megtalálni a magukhoz való társat. Mert nem egy, korábban elvált szülő esetében történ ez. És ilyet már a saját barátaim körében is tapasztaltam, most, h már mi jutottunk "szülő" korba. Persze azt, h meddig érdemes küzdeni általában baromira nemérezzük és honnan is éreznénk, hiszen érintettek vagyunk. MEnnyivel okosabb mindenki (én is:)) külső szemlélőként. De hát ezen változtatni nem lehet.
Edithez kapcsolódva még megjegyezném, egyetlen olyan párt ismerek az elég sok imserősöm közül, akik mai napig az első komoly kapcsolatukban élnek. Ők rettentő boldogok, 14 éve vannak együtt, a lány akkor volt 14, a srác pedig már 17 múlt. Neki már persze volt több csaja (többek között én is kavartam vele tiniként, utánam találkozott össze Dórival). Egy barátnőm a szülei házasságán okulva megrögzötten állítja, h ez a legnagyobb emberi butaság, amit elkövethetünk, h beleugrunk az elsőbe és ragaszkodunk hozzá foggal-körömmel. Egyrészt mert mi is fiatalok vagyunk, másrészt mert akkor még mi sem tudjuk, milyenek vagyunk és mit akarunk...
Persze kívánom neked, h pikkpakk megváltozzék a pasi és te boldog légy, hiszen az jóval egyszerűbb út lenne. ;)

A férfiak mind vágynak a változatosságra, csak kevesen vallják be. A főiskola alatt szembesültem azzal, h mennyire fura viágban is élünk. Hogy mindenki élből fel tud sorolni 3-4-5-6 olyan embert, akiről sosem hinnéd, h félrelép (akár már házasként) és magad is megismersz több ilyet. Én addig erre nem is gondoltam. Ha valahova megérkezik egy harmadik és jelen van, az nem véletlen. Az 99%-ban nem a szeretőn múlik. Hanem a férfin és a nőn. A pasik genetikailag úgy vannak kódolva, h minél több nőt magukénak tudjanak, két változat van, valaki csak magát a strigulát húzza, valaki párhuzamos kapcsolatot épít fel. Én csak utóbbit tapasztaltam és ettől fordul fel igazán a gyomrom. PErsze az első sem jó, de érthetőbb. Persze ha én lennék a megcsalt nő, akkor ugyanúgy kibuknék ettől a szitutól is, elismerem.
Bő 2,5 után közölte velem a jelenlegi pasi, h most szakít velem, mert neki is meleg váltás voltam az előző 5 éves kapcsolatára és ő csajozni akar. 1 hét múlva már hívogatott és onnantól heti 1-2x mindig felcsörgött, 3 hét múlva pedig már találkoztunk, mert ajándékot hozott nekem a nélkülem töltött, barátokkal közös szokásos őszi wellnesszről. Aztán 2 hét múlva már újra együtt voltunk. Közös baráttól tudom, h egy csajjal találkozott, de 1 óra múlva haza is jött a randiról, nem tudom, miért. Ennyit az én pasim csajozásáról... De persze van sok, akinek tényleg az új impulzus kell, főleg, ha még nem tapasztalt eleget (a pasim is ilyen amúgy, 30 éves korára volt 5 nője, és ebből 2-vel töltötte az utóbbi 10 évét), vagy ha olyan típus, h hajtja a vére (ez is jellemző rá, de az utóbbi 3 évben nem éreztem, talán én is magabiztosabb nő lettem, azért).

Nagy dilemmázóknak, kattogóknak ajánlom, h érdemes egy pszichológust, kineziológust felkeresni, ők sok segítséget nyújthatnak a párkapcsolati útvesztőkben is... Csak hazánkban furán viszonyulunk e szakemberekhez. :/

citromhab

Edit - sosem késő új esélyt adni egy kapcsolatnak, ha úgy érzed, van még benne, ami élteti. :)

Elemér - Szerintem a hozzászólásokból egyáltalán nem hiányzik szimpátia (?) és azt sem állította senki, hogy tökéletes lenne. Azt pedig senki nem tudhatja kívülállóként, főleg nem egy pár soros komment után, hogy az illető mit is tett meg a kapcsolatában és hol hibázott.

Dyna - igazad van, sokat segíthet, ha az ember felkeres egy szakorvost , de szerintem első lépésnek már az is tökéletes, ha elolvas egy-két önsegítő könyvet.

Névtelen

Köszönöm anyuci. Igen ilyen szaralak vagyok, hogy sztereotípiákat gyártok, és egy- egy kommentből ítélek.


A lényeg az, hogy egyszer sem olvastam azt, hogy:

- Velem szakítottak, mert .....nem tudta elviselni, hogy csikorgatom a fogam és nem virágillatú a ... mondjuk talpam
- Én voltam a hibás, mert többet képzeltem bele, mint aki valójában
- Ahogy azt sem olvastam egyik embernél sem, hogy tulajdonképpen egy tündéri eberrel voltak együtt.

De hamár felemlegetted azt is, hogy nincs belelátásom abba, hogy mit tett meg a másikért és a "MI"-ért, nos igazad van, de akkor nem a hol hibáztam el és az okulj belőle dolgokat kéne ismertetni?

Végig az az érzésem volt, hogy ezeket a srácokat sajnálom. Kövezz meg, de a jaj már nem szeretem, de félek kimondani hozzáállásal csak húztátok az idejük és hitegettétek őket és tudom, hogy a "saját idődet" is eljátszottad, de az a te szived joga.

Nem érdekel egyébként ha ezek után nekem ugrotok, csak közölni szeretném, hogy egy kapcsolatban mindíg 2 (vagy több, de ez most kissé ízléstelen volt) ember/ álláspont van ergo nem lehet egyoldalúan megítélni kapcsolatot sem.

További szép napot!


Kívánatos Elemér

Névtelen

27 év házasság után most azt mondja a férjem, hogy már nem szeretszeret , és el akar költözni. Szerelmes már nem vagyok én sem ,de szeretem . Van egy 14 éves lányunk is ,akinek nem tudnék fájdalmat okozni. 2 éve még együtt nyaraltunk és jól éreztük magunkat. Mit tegyek ,nem tudom .

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...