Beszélgessünk! # 2: Ha elmúlt a szerelem, menjünk vagy maradjunk?

Elég régóta nem volt tartós párkapcsolatom, mégis ezt a témát választottam, még pedig azért, mert engem is érintett a kérdés régebben. Egy pár sorban leírom a saját tapasztalataimat először: 16 éves voltam, amikor nagyon megtetszett egy fiú, hamarosan kiderült, hogy viszonozza is az érzéseimet, ő lett az első barátom. Minden nagyon szép volt, bár visszagondolva nem vagyok teljesen biztos benne, hogy szerelmes voltam, de azért valamilyen köd mégiscsak elhomályosított mindent körülöttem. Mindez tartott fél évig. Aztán megváltoztak az érzéseim, egyre több olyan tulajdonságára figyeltem fel szegény fiúnak, ami nem tetszett, aztán ezek elkezdtek idegesítővé válni, de mivel szerettek és megbecsültek ebben a kapcsolatban, magamnak sem akaródzott bevallani, hányadán is állok. Így megharagudtam magamra, de mivel könnyebb mást okolni a saját hibáinkért, ezt a haragot kivetítettem a barátomra. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy veszekedtem vele, mert semmi ilyesmiről nem volt szó, egyszerűen magamban nyeltem és nyeltem ezeket az érzéseket és a sérelmeket, amiket ő tudtán kívül követett el. Nagyjából 1,5 év telt el így, mire beláttam, hogy nincs értelme ezt tovább folytatni és ki mertem lépni a kapcsolatból. Hozzátenném, hogy ez a fiú egy nagyon aranyos, kedves, odaadó ember, és tulajdonképpen sajnálom, amiért nem beszéltem meg vele a kétségeimet, de a saját felelősségemet csak utólag láttam be, miután elkezdtem gyakorolni azt a valamit, amit önismeretnek neveznek. A saját bőrömön tapasztaltam, mik azok az indokok, amik a maradásra késztethetnek minket, ezért is gondoltam, hogy összeszedem őket.

A folytatásért kattintsatok tovább:


1. Félek.

Lehet félni a magánytól, a megszokott élethelyzet, társ, szokások elvesztésétől, attól, hogy vajon találunk-e x időn belül valaki mást, arról nem is beszélve, hogy előfordul, azután jövünk rá, hogy boldogtalanok vagyunk, miután összeköltöztünk, oltár elé álltunk, gyerekeket vállaltunk. Ilyenkor csak tovább bővül a lista esetleg olyan kérdésekkel, félelmekkel, hogy hová tudnék költözni szakítás után, miből tartom fent önmagam (főleg, ha a partnerünk a főkereső), vállaljam-e a megbélyegzését egy válásnak, mi lesz a gyerekekkel?

Minden szakítás után szükség van időre ahhoz, hogy felszámoljuk a veszteségeinket, még akkor is, ha mi léptünk ki a kapcsolatból. Ezt a folyamatot pedig csak mi járhatjuk végig, egyedül. Szóval a magány nem kiküszöbölhető, viszont nem is olyan félelmetes, mint sokan gondolják. Igyekezzünk meglátni a jó oldalát is: van időnk saját magunkra, a hobbijainkra, új élmények várnak ránk, tanulhatunk, szórakozhatunk, ismerkedhetünk. Persze vannak nehezebb napok és éjszakák, amikor mondjuk hiányzik az egyenletes szuszogás az ágy másik oldaláról, de el kell engednünk a megszokásokat, hogy újakat teremthessünk, vagy fogadhassunk be helyettük.

Ha attól félünk, mi lesz velünk a társunk nélkül, érdemes elgondolkoznunk azon, mi az konkrétan, ami hiányozni fog. Ha ezek között nem szerepel egy olyan indok sem, ami nem önzőségből fakad, akkor nem is maga az ember fog hiányozni, hanem az, ahogy kielégítette valamilyen szükségletünket. Például: hiányozni fog, ahogy rám nézett. Miért, hogy is nézett rám? Látszott a tekintetében, hogy szépnek talál és szeret. Azaz mivel mi nem vagyunk biztosak önmagunkban, ezért szükségünk volt az ő visszacsatolására, tehát a saját, önző érdekeink miatt fog hiányozni ez a tekintet.

Anno bennem is felmerült a kérdés, vajon kelleni fogok-e még valakinek? Ma ezen már csak mosolygok, de élénken él bennem, hogy bizony komoly dilemmát okozott ez a kérdés. Ez az indok szimplán a nem megfelelő önértékelésből fakad, ahogy az előző partnerünket megismertük, úgy lesz rá alkalom és lehetőség, hogy egymásra találjunk a következővel is. Fontos viszont, hogy ne kezdjünk el kétségbeesetten vadászni, mert nem az a megoldás, úgyis akkor találkozunk az igazival (vagy akit annak vélünk), amikor készen állunk rá.

Az összeköltözés, házasság és a gyerekek témaköre engem ugyan nem érint még, viszont a családomban már láttam és tapasztaltam ilyet is. Ha valaki nagyon menni akar, úgyis megtalálja a szabadulás kapuját, ha nincs más lehetőség, albérletbe költözik, ha eddig nem tette, akkor dolgozni kezd, vagy túlórát vállal, hogy finanszírozni tudja a saját kiadásait. Sosem értettem, ha azt hallottam valakitől, hogy a gyerek(ek) miatt maradnak együtt. A szüleim válása előtt már 5-6 évvel éreztem, hogy valami van a levegőben, és ez csak még jobban frusztrált, mintha tudtam volna az igazságot. Persze én mindezt már félig felnőtt fejjel éltem meg, de ha mindkét fél kellően intelligens ahhoz, hogy felfogja, a saját sérelmeiket igenis félre kell tenni a gyerek érdekében, akkor kulturáltan is el lehet válni. Attól, hogy a gyerek kicsi, még nem hülye, meg lehet találni azt a kommunikációs csatornát, amin keresztül ő is megérti és felfogja a történéseket.


2. Minden kapcsolatnak vannak nehezebb időszakai.

Ez teljesen igaz is, de nem mindegy, hogy van egy konfliktus a két fél között, amit sikerül megbeszélniük és megoldaniuk, vagy mindketten csak kínszenvedve várják, hogy legyen már vége ennek a rémálomnak. Egy kapcsolatért dolgozni kell, alkalmazkodnunk kell a partnerünkhöz, észrevenni a fásultság, az elhidegülés első jeleit és tenni ellene. Sokan, köztük én is, ott követtem el a hibát, hogy bár megtehettem volna, nem mondtam el, mi bánt, inkább magamban tartottam, pedig egy kapcsolat mindig két emberen múlik. A rosszabb stádiumokban is az a fontos, hogy bizalommal tudjunk fordulni a másikhoz, a megfelelő kommunikáció az egyik alappillére minden kapcsolatnak.

3. Mások is így élnek.

Ha a másik boldogtalan, akkor az felment engem az alól, amiért én is az vagyok és nem teszek ellene semmit? Nem, persze hogy nem. Lehet, hogy az ismerőseitek többsége is különböző indokok és félelmek miatt nem jutott még el a beismerésig, de nem kell mindenkinek ugyanazt a hibát elkövetnie. Nem szégyen vágyni a boldogságra, pláne nem az tenni is érte. Ne mentsük fel magunkat mások rossz döntéseivel.

4. Családi, kulturális elvárások.

Ezzel is volt szerencsém találkozni, bár soha senki nem sulykolta belém, mégis úgy éreztem, azt várják tőlem, én is házasodjak fiatalon és mielőbb alapítsak családot, hiszen az anyukám 17 évesen ment férjhez, az én koromban már két gyereke volt. Ma már persze nincsenek olyan elvárások, mint egy-két generációval ezelőtt, ha egy lány még 25 éves korában nem -né, akkor jobb esetben nem kezdik el vénkisasszonyként emlegetni. Viszont ez sem igaz mindenhol, legalábbis vidéken nehezebben felejtik el ezeket a sztereotípiákat. A nagymamám szokta nekem szegezni időnként az általam felettébb kedvelt 'Mikor lesz már új udvarlód?' kérdést. Itt érintünk egy olyan témát is, ami egy legközelebbi Beszélgessünk! poszt tárgykörét adja: Miért létezik még mindig az az elgondolás, miszerint egy nő csak akkor élhet teljes értékű életet, ha kapcsolatban él? Az egyik legutálatosabb dolog, mikor valaki csak 'az asszony'-ként aposztrofálja a kapcsolat női tagját, de ebbe most nem mennék mélyebben bele.

Tudom, bátorság kell ahhoz, hogy kilépjünk abból a mintából, amit a környezetünk elvár tőlünk, de senki kedvéért nem szabad feladnunk a saját vágyainkat. Nem másnak kell abban a kapcsolatban élni, amiben boldogtalanok vagyunk, hanem nekünk, ezt sosem szabad elfelejteni.

5. Megszokás, kényelem, megalkuvás.

A mindennapi mókuskerékben könnyű egyszer csak azon kapni magunkat, hogy hoppá, ma este is itthon tv-zünk mackóalsóban, azon kívül, hogy mindenki elpanaszolta, milyen nehéz napja volt, csak akkor szólunk a másikhoz, mikor a távirányító holléte felől érdeklődünk, arról már nem is beszélve, hogy az ágy jó ideje csak alvásra van használva. Nehéz beismerni, hogy már csak azért vagyunk együtt valakivel, mert jobb vele lenni, mint egyedül. Talán már fel se merül az igény arra, hogy lehetne ezt másképpen is csinálni, vagy milyen jó volt, mikor a harmadik randin órákig beszélgettünk a világ dolgairól, de ebből a vegetálásból előbb-utóbb elege lesz valakinek. Szerencsére, hiszen nem azért élünk, hogy saját magunk gátoljuk meg a boldogságunkat azzal, hogy olyan ember mellett tartunk ki, akivel már csak a közös szenvedés köt össze.

Tudni kell különbséget tenni az alkalmazkodás és a megalkuvás között, mert nagyon nem mindegy, hogy alkalmazkodom ahhoz, hogy a társam gyakran túlórázik, vagy megalkuszom azzal, hogy emiatt már esetleg engem szorít háttérbe. Egy kapcsolatban szükség van kompromisszumokra, alkalmazkodnunk kell bizonyos mértékben, viszont a megalkuvás azt jelenti, hogy olyan helyzetet fogadtunk el, amiben nem érezzük jól magunkat, már pedig nem szabad magunkra erőltetni semmit sem, ami boldogtalanná tesz minket.

6. Kapcsolat- és társfüggőség.

Szerintem biztos szinte mindenki ismeri azt a kifejezést, hogy kapcsolatfüggőség. Elég felkapott szó ez manapság, tulajdonképpen arra a személyre szokták használni, akinek "szüksége" van arra, hogy tartozzon valakihez. Mivel társas lények vagyunk, ez egyáltalán nem meglepő, sőt, mondhatni természetes, viszont van az a határ, amit átlépve már a saját személyiségünket, vágyainkat, érzéseinket is alárendeljük ennek. Nem szeretek általánosítani, és nincs semmiféle statisztika a kezemben a témához kapcsolódóan, mégis az ismerősi köröm alapján úgy gondolom, ez a függőség nőknél gyakrabban előfordul. Ha észrevettük, hogy már nem olyan a kapcsolatunk, mint régen, hajlamosak vagyunk mégis maradni, mert úgy érezzük, szükségünk van valakire, aki mellettünk van. Ez nem csak egyszerűen félelem az egyedülléttől, hanem görcsös kapaszkodás akárkibe, hogy nehogy egyedül legyünk. Ez nem csak kapcsolat közben alakulhat ki, sőt, gyakoribb az a fajtája, mikor valaki fejest ugrik olyan kapcsolatba is, amiről tudja, hogy nem működőképes, de egyszerűen úgy érzi, egyedül semmire nem képes, az ő boldogságához szükség van ahhoz, hogy társa legyen, mert ha éppen nincs, óriási űrt érez magában. Ez az üresség lehet hogy ideiglenesen kitölthető akárkivel, de ebben az esetben is az a legfontosabb, hogy önmagunkkal legyünk őszinték, jöjjünk rá, miért nem tartjuk életképesnek magunkat egyedülállóként, mert ezt a hiányérzetet előbb-utóbb nem fogjuk tudni kielégíteni mindenféle pótlékkal.

Voltatok már olyan helyzetben, amikor döntenetek kellett, hogy véget vessetek-e az adott kapcsolatnak? Milyen pro és kontra érvek fogalmazódtak meg bennetek?