Beszélgessünk! #3: A kövérségről 1.

Több mint két éve volt az utolsó ilyen típusú bejegyzés a blogon, pedig nagy lelkesedéssel vágtam bele a sorozatba. Szeretnék bele újra életet lehelni, vannak olyan témák, amikről szívesen írnék Nektek. Persze nem gondolom, hogy jó lennék ebben, illetve eszembe se jutott a posztokat cikként aposztrofálni, de remélem lesz köztetek olyan, aki szívesen olvassa ezeket is, és abban is bízom, hogy egyfajta interaktív kommentelés is elkezdődik. :)

Miért akarok írni a kövérségről? Azért, mert a blog kezdete óta tudjátok / tudhatjátok, hogy kövér vagyok. Nem, nem bújok telt, gömbölyded, molett vagy duci címkék mögé, én kövér vagyok és nem akarok emiatt szégyenemben a négy fal között vegetálni.

Most akkor a kövérséget fogom fetisizálni? Nem. Szerintem a legfontosabb, hogy mindenki úgy találja meg magában a szerethető lényt, ahogy van, kövéren, vékonyan, fiatalon, idősen, mozgáskorlátozottan... Mert mindenki szép és szerethető és pont.

Jön a Fogadd el magad! maszlag? Nem teljesen. Biztos sokan tudjátok, teszek azért, hogy leadjak a súlyomból. Direkt nem a lefogyjak kifejezést használtam, mert én egyszerűen nem látom magam átlagos testalkattal. Tudom, ez sokaknál kiveri a biztosítékot, de nincs olyan elképzelésem, hogy addig edzek, amíg vékony nem leszek. Egészségesebb? Igen! Fittebb? Igen! Feszesebb? Igen! Mozgékonyabb? Igen! De mindezt megvalósíthatom olyan alakkal is, ami a fejemben álomalakként jelenik meg. A Body Positive mozgalmat teljes mértékben támogatom, az mindegy, hogy ezt kövérebben vagy kevésbé kövéren teszem.

Nem tudom még, hány rész születik meg ebben a témában, most elsősorban a saját kövérségemről szeretnék írni. Megosztok Veletek elég személyes dolgokat is, bízom benne, hogy értékelitek az őszinteségemet. :)

A folytatásért kattintsatok tovább:

Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig is kövér voltam. Persze nem ennyire, de már kisgyerekként is volt rajtam fölösleg. Sokat gondolkoztam azon, miért is van ez így, de mielőtt belemennék a fejtegetésbe, mindenképp tisztázni szeretném, hogy ezért nem hibáztatok vagy okolok senkit. Csupán szerettem volna őszinte lenni saját magammal, ezért kezdtem el gondolkozni rajta, miért is vagyok kövér.

Szerintem nagyon fontos lehet, milyen mintát látsz a közvetlen környezetedben, a családodban. Az én szüleim is kövérek voltak, bár már mindketten lefogytak, de nálunk ez egyáltalán nem számít ritkaságnak. Az anyukám a szeretetét mindig főzéssel tudta kimutatni, ez volt az ő terepe és nagyon jól tud főzni-sütni, ami ugye nem könnyít a dolgon. Ha nem fogyott el a tányérról minden, akkor jött a "Nem ízlett?" kérdés, amiből kicsendült a csalódottság, úgyhogy nálam olyan nem volt, hogy nem fogyott el minden. Aztán az adagok szépen nőni kezdtek, mert "Egyél még, kislányom." és mert "két merőkanállal is szedtem, látod mennyire vágyom a te ételekbe bújtatott szeretetedre"? Persze ezt akkor gyerekfejjel nem így fogtam fel, csak szerettem enni, azt pedig még jobban szerettem, ha utána két puszival köszönhettem meg anyának, amiért ilyen finomságot sikerült az asztalra tennie. Aztán teljesen mindegy lett, éppen milyen érzelem miatt, de az evés volt a biztos megoldás. Ha szomorú voltam, ettem. Ha boldog voltam, azért ettem. Eközben pedig az étellel semmi mást nem akartam eltelíteni, mint a szeretetéhségemet (nemhiába éhség a neve) és a hiányérzetemet. Általános iskola végére sikerült kigömbölyödnöm, de még nem volt vészes a helyzet, viszont a gimnázium alatt évente felszedtem 10 kg-t. Igen, jól számoljátok, 4 év alatt közel 40 kg-val mutatott többet a mérleg. Stressz? Egye fene, eszem valamit. Csalódás? Jöhet egy kis csoki. Közben vígan éltem az életem, elvoltam a barátaimmal, komoly párkapcsolatom volt, de azt az űrt, amit belül éreztem, semmi nem tudta kitölteni. Az étel sem, mégis ezzel próbálkoztam. Felmerült-e bennem, hogy ennek nem lesz jó vége? Igen, gondoltam rá, de nem érdekelt, azzal a hedonista magyarázattal nyugtattam magam, hogy valami miatt úgyis meghalok előbb vagy utóbb, addig legalább hadd élvezzem az életet. Főiskolás voltam, amikor az addig családnak nevezett "közösség", amiben éltem, darabjaira hullott. Nem elég, hogy egyedül, majd röviddel később az öcsémmel ketten maradtunk megküzdeni a mindennapokkal, rájöttem, hogy az egész addigi életem hazugságra épült. Nem tudom, mi lett volna, ha a szüleim már mondjuk gyerekkoromban elválnak, vajon akkor is ennyire elveszítem a talajt magam alól? Tulajdonképpen ez már mindegy is, két évem ment rá arra, hogy felálljak ebből a gödörből, és leporoljam magam. A két év alatt - amikor minden nap úgy feküdtem le, hogy holnap jobb lesz, holnap jobbnak kell lennie, vagy nem csinálom tovább ezt az egészet - szintén az evés volt a mentsváram. Aztán egyszer csak rájöttem arra, hogy hízhatok akár 2-3 mázsára is, ezt az ürességet semmi nem tudja csillapítani. Mivel szinte senki által nem éreztem szeretve magam, végre rájöttem, hogy ez hiányzik. Mit is kezdjen az ember olyankor, mikor tudja, mire van szüksége, csak éppen nem várhatja ezt el senki mástól? Elkezdtem értékelni magam, odafigyelni arra, mi is szerethető bennem és elkezdődött az önelfogadás és önértékelés folyamata. Megértettem, hogy ostobaság volt mástól szeretetet várni, ha ezt én sem adtam meg magamnak. Megszerettem magam, azt az embert, aki vagyok, és ebben semmilyen szerepet nem játszott, hány kg-t mutat a mérleg. Viszont ez kellett ahhoz, hogy belássam, ez így nem mehet tovább. Tudtam, hogy a költözés Németországba olyan óriási fordulat lesz az életemben, amihez dukál hasonlóan nagy változásokat társítani, így elkezdtem kacsingatni az egészségesebb ételek felé. Rengetegszer elbotlottam, és vissza- visszaestem a szeretetéhség csapdájába, de igyekeztem ilyenkor nem ostorozni magam, mert a magam iránt táplált negatív érzelmek után biztos csak még több "éhséget" generáltam volna, így lassan, akadozva, de elkezdett csökkenni a súlyom. Miután elköltöztem a hostcsaládomtól, kisebb-nagyobb szünetekkel tarkítva, de nagyobb hangsúlyt fektetek arra, mit és mennyit eszem. Szeptember elejétől pedig mozogni is elkezdtem és eljutottam odáig, hogy ha egy héten csak kétszer jutok le az edzőterembe a szokásos három helyett, akkor hiányzik. Nem érdekel, ha valaki szerint ez szörnyen hangzik, de én SZERETEM MAGAM. Egészségesebb akarok lenni, mert SZERETEM MAGAM. Fittebb akarok lenni, mert SZERETEM MAGAM. Jobban akarok tetszeni magamnak, mert SZERETEM MAGAM. Ez nem önzőség és nem egocentrikusság, tényleg úgy gondolom, mindenkinek szüksége lenne arra, hogy egészséges mértékben szeresse magát. Akár kövér, akár vékony, akármilyen.

Nem szeretem, mikor valaki, akivel régen találkoztam, meglát és megjegyzi, hogy fogytam és hű, de jól nézek ki. Nem mondom, hogy az elismerés kicsit sem esik jól, de ilyenkor viccesre veszem a dolgot, és azt válaszolom, hogy "Köszi, de eddig is jól néztem ki." Magamért akarok kevésbé kövér lenni, nem pedig azért, hogy másoknak megfeleljek, vagy üres dicséreteket kapjak. Nem igazán szeretem az előtte-utána fotókat sem, és még nem tartok ott, ahol szeretnék, de most mutatok Nektek két képet, szerintem mindkettőn látszik, hogy akár kövérebben, akár valamennyivel könnyebben, de elfogadom és szeretem magam és számomra ez a legfontosabb.

Remélem sikerült mindazt rendesen megfogalmaznom, amit szerettem volna, nem tudom, mikor lesz ihletem a folytatáshoz, de érkezem majd vele. :)

Végezetül pedig:

Ti szeretitek magatokat?