Film: Amerikai szépség

Ha azt mondom, ez egy kultfilm, biztos nem sokaknak új ez az információ. Rengeteg kritikát lehet olvasni róla, ezért én inkább azt írnám le, milyen hatással volt rám ez a film. Elgondolkodtató, magával ragadó, napokig fejben motoszkáló, életet újragondoló. Legalábbis nekem. De miért is?

Ha érdekel a folytatás, kattints tovább:



Volt egy olyan TAG régebben, amiben felmerült az a kérdés, mitől félek a legjobban. Persze alapdolgok jönnek elő erre a kérdésre, szerettek elveszítése, zombitámadás, de ha mélyen magamba tekintek, akkor 12 éves korom óta attól rettegek, hogy elveszítem önmagamat. Persze most erre rá lehet vágni, hogy ez képtelenség, de nem az. Volt már egy olyan kapcsolatom, amikor annyira kifordultam önmagamból akaratom ellenére, hogy mikor végre megszabadultam tőle, alig ismertem arra az emberre, akivel gondolatban társalogtam. Nehéz út volt visszatalálni magamhoz, volt egy-két mellékvágány, de itt vagyok. Viszont ezért is félek a kapcsolatoktól, nem akarom hogy ez még egyszer megismétlődjön. Lehet csak én voltam túl gyenge, de ha szétnézek a világban és a környezetemben, szinte csak elszomorító példát látok. Emberek, akiknek régen voltak céljaik, álmaik, érdeklődtek, nyitottak, szabadok és felvilágosultak voltak, úgy be tudnak szürkülni a hétköznapok terhei alatt, hogy az kiábrándító. És mikor egy beszélgetés során felvetődik a múlt, legyintenek egyet, és jön a szokásos "Gyerek / házasság / munka / adósság / törlesztőrészletek mellett nincs időm ilyeneken gondolkozni, fel kell nőnöd neked is egyszer." Jobb esetben a monológ után halvány pislákolást lehet felfedezni az érintett tekintetében, rosszabb esetben pedig olyan mélyre eltemette önmagát, hogy már nem is emlékszik rá. Nekem kell felnőnöm, de mi van akkor, ha így nem akarok? Nem akarom elfelejteni, mennyire szeretek buborékot fújni, lufival játszani, de hogy túllépjünk a banális apróságokon, nem akarom elfelejteni, hogy szeretnék egyszer eltölteni egy hosszú hétvégét vad bulizással Amszterdamban, vagy a lakásomban minimum egy hobbiszobám lesz, szeretném körbeutazni a világot, szeretnék embereken segíteni, vagy hogy el akarok jutni a szivárvány lábához. :) 22 évesen még mindig itt tartok. Ez a film pedig arra emlékeztet, hogy ne térjek le erről az útról, még akkor sem, ha furcsa leszek miatta.

Hiszen mit ér egy olyan élet, mint a Lester-é? Nem sokat. Szép ház, két autó, elidegenedett gyerek, hárpiává változott feleség, unalmas munka, takaró alatti rejszolás. Lester jó ember, csak elfelejtette, ki is ő. És ekkor jön egy fiatal csitri, a lánya barátnője, akinek egyetlen pillantása elég, hogy felébredjen a tunyaságából. Mondhatnánk erre, hogy kapuzárási pánik? Nem, mert ez több annál. Lester élete felfordul, kilép a komfortzónájából, vissza mer szólni a feleségének, elkezd gyúrni, lecseréli az autóját, kikapcsolódásként füvezik. De nem csak őt követhetjük nyomon. A felesége, Carolyn, annyira antipatikus, amennyire csak lehet, aztán mikor hirtelen megpofozza magát, amiért elfojtott érzelmei sírásban törnek ki, érdekesebbé válik az ő karaktere is. Egy elfásult, dolgozó nő, aki egyben háziasszony is. Nem sokkal lesz szimpatikusabb, de valahol megértem őt és azt is, akivé lett. Egy másik férfi mellett keres izgalmakat, feszültséglevezetésként lőpályára látogat, de az ő feje nem bukkan elő a mélyvízből úgy, mint Lester-é. A lányuk, Jane, önbizalomhiányban szenved, tipikus tinédzser a tipikus (annyira lekicsinyli a gondokat ez a jelző) tinédzser problémákkal. Mégis egy értelmes lány, aki összejön a szomszéd fiúval és ez mindkettőjük jelenlegi életének legjobb döntése. A szomszéd fiú, Ricky, aki katona apja mellett terrorban él, sunyiban füvet terjeszt és olyan oldalát látja a világnak kameráján keresztül, amit csak kevesen ismernek. Biztos sokak kedvence a zacskós jelenet, én is nagyon szeretem. Az apja, Fitts ezredes, buzigyűlölő és tekintélyt parancsoló megkeseredett háborús veterán, talán azt is mondhatnám, hogy a legellenszenvesebb karakter a filmben, de mikor meg akarja csókolni Lester-t (ez nálam a látens homoszexualitás), csak sajnálatot vált ki belőlem. Ricky anyja, Barbara, aki láthatóan zavart és vélhetően pszichésen sérült. És persze Angela, a csinos (szépnek azért nem nevezném Mena Suvarit, bocsi) pompom lány, aki folyton szexuális kalandjairól pletykál, miközben még mindig őrzi szüzességét és színésznő szeretne lenni, akiről azt hihetnénk, önelégült, buta liba, de csak egy elismerésre vágyakozó, bizonytalan kislány.

Ebben a filmben senkire nem lehet haragudni, vagy ráhúzni a sötét, rossz karakter skatulyát. Minden jellemben van tanulság. Lester meghal, de legalább úgy, hogy megpróbált változtatni az életén. Még mindig több ez, mint amit az emberek nagy része elmondhat magáról. Nem is tudom, akarok-e még mondani valamit, ha valaki nem látta, nézze meg feltétlen, ha pedig nem újdonság Nektek ez a film, akkor is érdemes időnként elővenni és átértékelni utána egy-két dolgot. :)

10/10

Annette Bening - Carolyn

Kevin Spacey - Lester

Mena Suvari - Angela

Thora Birch - Jane

Wes Bentley - Ricky

Allison Jennay - Barbara

Chris Cooper - Fitts ezredes

És végül egy idézet kedvcsinálónak vagy emlékeztetőnek:

„A nevem Lester Burnham. Ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok. És alig egy éven belül meghalok. Ezt persze most még nem tudom. Bizonyos értelemben már most halott vagyok. Nézzetek rám. Rejszolok a zuhany alatt. Ez a napom fénypontja. Innen már csak rosszabb lesz. Ez a feleségem, Carolyn. Látjátok, hogy megy a metszőolló nyele a kerti cipőjéhez? Ez nem véletlen. Már a puszta látványa lefáraszt. Nem volt mindig ilyen. Régen boldog volt. Régen boldogok voltunk. Ez a lányom, Jane. Egyke. Teljesen tipikus tinédzser. Dühös, bizonytalan, zavart. Bár mondhatnám neki, hogy ez elmúlik, de nem akarok hazudni. A feleségem és a lányom is azt hiszi, hogy irdatlan nagy vesztes vagyok. És igazuk van. Elvesztettem valamit. Nem tudom pontosan, mi az, de tudom, hogy nem voltam mindig ilyen…kába. De tudjátok mit? Sosincs késő megtalálni, ami elveszett.”