Könyv: Charles Bukowski: Tótumfaktum

Egyhuzamban végeztem ezzel a könyvvel, és ez nem csak annak tudható be, hogy viszonylag rövid, vagy hogy tetszett. Inkább azt mondanám, ehhez a könyvhöz megfelelő hangulat kell, ami akkor éppen eluralkodott rajtam, és annyira nyomasztott a történet, hogy mihamarabb túl akartam lenni rajta, hogy legyen időm "regenerálódni". Na de mielőtt kitérek a rám gyakorolt hatására, nézzük a tartalmát:

A főszereplő Henry Chinaski, aki úgy váltogatja a munkahelyeit, mint más az alsóneműjét, csak hogy meglegyen a pénze a szokásos alkohol adagjára. Közben nők is felbukkannak körülötte, hosszabb-rövidebb, de inkább rövidebb időkre, a legtovább egy Jan nevű alkoholistával tart a kapcsolatuk. A könyvben szinte csak elzüllött, lecsúszott alakok bukkannak fel, Chinaski nem találja a helyét, egyik városból utazik a másikba, New York, Los Angeles, szinte egyre megy, mindenféle munkát elvállal, közben pedig folyóiratoknak küldözgeti a novelláit. Igazából ennyi is a sztori, se jellemfejlődés, se túlzott cselekmény nincs a könyvben, mégis pont elég ez ahhoz, hogy nyomasztó legyen a hangulata és eltűnödjön az olvasó rajta. Nyomasztó, mert annyira őszintén szembesülhetünk azzal a fajta alkoholista életmóddal, amit Chinaski is folytat, hogy szinte pofon vág a valóság, és a kilátástalanság, a  jövőkép-nélküliség, ez az egész reménytelen légkör szinte fojtogat, legalábbis engem. Tetszett a könyv, mert hatással volt rám, de nem mostanában fogom újraolvasni, ha egyáltalán újra el fogom olvasni.

Pár idézetet is kiemelnék még:

„Jó párszor csengettem. Végre aztán kinyílt az ajtó. A szüleim ott álltak pizsamában meg hálóköntösben.
– Te részeg vagy! – üvöltötte az apám.
– Ez így igaz.
– És honnan veszed a pénzt az italra? Neked nincs is pénzed!
– Majd szerzek munkát.
– Te részeg vagy! Tökrészeg! A fiam egy iszákos! A fiam egy rohadt semmirekellő alkoholista!
Az apám fején a haj vicces csomókban állt felfelé. A szemöldökét mérgesen összehúzta, az arca piros volt a dühtől, és püffedt az alvástól.
– Úgy viselkedsz, mintha megöltem volna valakit.
– Ez éppolyan rossz!
– …jaj, a picsába már…
Váratlanul elhánytam magam, rá az élet fáját mintázó perzsaszőnyegre. Az anyám felsikoltott. Az apám elindult felém.
– Tudod, mit csinálunk, amikor a kutya rászarik a szőnyegre?
– Igen.
Elkapott a tarkómnál, elkezdte lefelé nyomni a fejem, és próbált négykézlábra kényszeríteni.
– Megmutatom neked, mit szoktunk vele csinálni!
– Ne…
Az arcom már majdnem benne volt.
– De, megmutatom, mit csinálunk ilyenkor a kutyával.
Ütöttem, és lendületből ugrottam föl a padlóról. Tökéletes jobb horog volt. Megtántorodott, háttal végigtámolygott a szobán, majd leült a kanapéra.”

"Egészen őszintén rémületbe ejtett az élet: hogy mi mindent kell megtennie a embernek csak hogy enni, aludni, ruházkodni tudjon. Így inkább ágyban maradtam és ittam. Mikor az ember iszik, a világ ugyan ott van körülötte, de legalább egy kis időre elengedi a torkát."

Hogy kinek ajánlom? Csak azoknak, akiknek nem könnyű lelombozni az életkedvüket. :) Nálam 10/8.